III. rész: Önkéntesek történetei

A karantén elindulásakor sem volt ez máshogy, fokozatos álltunk át az online világra és ugyanazok az önkéntesek hétről-hétre kapcsolódtak össze a gyerekekkel a zoom-os tanulószobákban vagy a messengeren. 

Kalandos, néha megható vagy meghökkentő virtuális-kezdet volt, egyértelmű! Ennek néhány rövid történetét olvashatjátok blogunk harmadik számában. 

Billéné Kádár Ágnes – Majd akkor, amikor

A harmadikosokkal a gyógynövényekről tanultunk. Elolvastak az olvasókönyvből egy fejezetet ebben a témában, aztán megnéztünk egy videót. Elég zötyögősen ment, ami nem csoda, hiszen ez az ismeret is , mint a legtöbb, azok közé tartozik, amit igazán megtanulni gyakorlati úton lehet. Hogy kicsit felrázzam őket, mondtam nekik, hogy amint vége ennek a kijárási korlátozásnak, fogunk majd egy kosarat. Kimegyünk az erdőbe, mezőre, és begyűjtünk növényeket. Megszagoljuk,megtapogat- juk. Megnézzük, hogy ragad-e, hogy folyik-e a szárából valami, és ha igen, akkor milyen színű. Le is fotózzuk az okostelefonnal. Meghatározzuk a növénykereső applikáció segítségével, hogy mit is találtunk, aztán megnézzük, hogy mire használják,stb. Láttam a képernyőn, hogy nagyon belelkesültek. Rögtön kezdték tervezgetni, hogy Csobánkán merre induljunk, hová menjünk. Majd áttértünk a matematikára. Egy-két példa,és hipp-hopp véget is ért az óra. Kezdtünk búcsúzkodni, amikor egyikük felkiáltott:

-El ne felejtsd, hogy holnap találkozunk a focipályánál! Onnan indulunk majd, és hozd a kosarat is a növényeknek!

Sosem szerettem kicsi gyerekeknek, akiknek csak a MOST az igazán kézzel fogható, azt mondani, hogy most nem, de majd akkor, ha véget ér a tanév, vagy ha eljön a karácsony, vagy ha eljön a nyár. Jelenleg azonban még ennyire sem telt. Hiszen én magam sem tudtam, hogy mikor lesz, az akkor.

Kicsit elszomorodtunk, és már nagyon várjuk az AKKOR-t.

Lengyel Emőke – Tanoda töredék

Néhány hét alatt a tanoda támogatóinak jóvoltából sikerült a gyerekeket ellátni a tanuláshoz szükséges digitális eszközökkel. Mind a gyerekeknek, mind az önkénteseknek hirtelen szakadt a nyakába az online tanulás. A gyerekeket erre az iskola nem késztette fel, hiszen gyakorlatilag nem használnak az iskolában számtógépeket, kivéve, amikor számítástechnika órájuk van, az meg alig van.

A tanoda önkéntesei a Zoom szoftvert használják az online heti megbeszélésekre. Ehhez könnyű csatlakozni, hiszen csak a megkapott linkre kell kattintani, máris látjuk egymást, indulhat a találkozó.

Elhatároztuk, hogy ezt a programot használjuk a gyerekekkel való tanuláshoz is, mert megvan a kétoldalú kapcsolat, láthatjuk a könyvüket, füzetüket, így könnyű segíteni. Nekem kellett a Zoomot telepíteni és használni a hatodikos tanodás diákommal a következő óránkon. Sehogy sem ment a telepítés, valahol mindig elakadtam, pedig Sári, az egyik tanodai koordinátor,  nagyon türelmesen igyekezett segíteni. Nem jött össze, feladtam. Írtam a tanodás kislánynak, hogy nem megy nekem a Zoom, Messengeren beszéljünk.

De ő nem adta fel. „Várjál, Emő Néni, én megoldom!”  Ő lett a host a Zoomon, pár pillanat múlva küldte nekem emailben a linket. Így gyorsan csatlakozni tudtam a meetingjéhez és már tanultuk is a Francia forradalmat. Láttam a könyvét, könnyű volt együtt megírni a vázlatot. Sikerült összehozni a karanténkommunikációt! A gyerekek nagyon ügyesek, gyorsak, tanulhatunk tőlük!

Jancsecz Ágota – Csapatban tanulva

Évek óta figyelemmel kísérem a Csobánkai Csepp Tanoda működését, de munkájába gyakorlatilag éppen a „digitális” oktatással kapcsolódtam be. Számomra a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy se a szülőket, se a gyerekeket, se a gyerekek tanítóit nem ismertem személyesen. (Sajnos a tanítókat még most sem) Úgyhogy hiába foglalkoztam már korábban is alsós gyerekekkel matek, olvasás, szövegértés, környezetismeret elsajátításának segítésére, itt mégis a mélyvízbe kellett ugranom.

Annál is inkább mélyvíz volt ez számomra, mert nem vagyok egy számítógépes zseni sem.

A tanoda kedvéért csináltam facebook fiókot magamnak, mert amíg nem volt minden gyereknek számítógépe, csak a mamák okos telefonján tudtunk kapcsolatot tartani.

Lépésről, lépésre haladtam előre, megbarátkoztam a zoom-mal, megtanultam megosztani a képernyőt, megismerkedtem a tanoda drive-jában lévő digitális tartalmakkal, de kerestem magam is digitális tananyagot.

A gyerekek aranyosak, értelmesek, öröm velük a munka. Az azonban nagyon zavar, hogy nincs kapcsolatom a tanítóikkal, nem ismerem az ő elvárásaikat, nem tudjuk kicserélni a tapasztalatainkat.

Nagy élmény viszont számomra a Tanoda „hivatásos” és önkéntes munkatársainak a csapata, a baráti légkör, a kreativitásuk, az egymás bátorítása, a segítőkészségük, az elhivatottságuk, a nyitottságuk egymás javaslatai iránt. És a gyermekszeretetük! – de hát ez mindennek az alapja.  

Bakó Boglárka – Az UFO

Első félévben már „ragoztunk” a harmadikosokkal, egymásnak dobálva a babzsákokat, dobble kártyákat húzogatva soroltuk, hogy én, te, ő… mondom, mondod, mondja… Izgalmas volt, hiszen mozogtunk közben, segíthettünk egymásnak és szinte észrevétlenül rögzült a ragozás. 

Az első online órák egyikén a képernyő előtt ülve nézem harmadikos tanodásomat, aki kicsit szomorkásan kuporog a székben, hiányoznak neki a tanodás társai, akikkel együtt tanultak, hiszen most ő is egyéni foglakozáson van. Sokat dilemmáztam, hogy megtartsam-e kis csoportjukat a Lépésről-lépésre programban, de végül arra jutottam, hogy első körben könnyebb lesz nekik külön, jobban tudnak figyelni és más módon kell tanulni, sőt – az iskolai házi feladat-készítési nyomásra – mást is kell tanulni, mint a járvány előtt.

 Hát ezen szép tavaszi napon, a virtuális tanuló szobánkban, szemben ülünk a kislánnyal, aki persze nagyon örül, hogy látjuk egymást, el-elszalad egy virágért, „ha itt lennél, neked adnám”, mutatja a kamerának, majd a kistestvérek kiabálnak be a kamerán, „szia Bogi néni”, és mutogatják a délelőtt készült rajzaikat, aztán apa is benéz, elkéri a telefont, hogy megmutassa, milyen szépen kialakították az udvari rész, ahova most már pad is került és árnyékoló is.  Majd anya is megjelenik pár kedves szó erejéig ő is beköszön, végül kiterel mindenkit, hogy most már hadd tanulhassunk. 

Ketten maradunk, „játszunk ragozást!”, vetem fel neki, mire felcsillan a szeme, de aztán rögtön el is komorodik, „így, hogy?”. És akkor megmutogatom, amit készítettem, ragozós rajzok, képek és már fújja is lelkesen én, te, ő … egy ideig, aztán megunja. Már kifelé nézeget a képernyőből, bár még válaszolgat egy ideig, de jobban érdekli, ami a környezetében történik. Aztán egyszer csak rámered a képernyőre pár pillanatig, már épp meg akarom kérdezni, hogy mi történt, amikor valami változást látok az arcán. Jó ég, mi van ezzel a gyerekkel? – fut át az agyamon, mert eddig mosolygó kis arca arca láthatóan halvány kékké válik. Most már kérdezném is, hogy „jól vagy, kicsim?”, mert a kékből zöldre vált, de hirtelen világossá válik, hogy mi történt és már együtt nevetünk. Én és egy UFO, aki a képernyő túloldalán, nyitott szájjal, félelmetes fogakkal hahotázik. 

Mert apa telefonján érdekesebbnél érdekesebb applikációk vannak…  és már mondhatjuk is, „én UFO vagyok, te UFO vagy, ő UFO….”