A hatodik évet kezdi a Csobánkai Csepp Tanoda. Nyolc gyerekkel indultunk négyen önkéntesek, a művelődési ház nagytermében, ahova „megértésből” beengedtek minket és most 38 gyerekkel, 18 önkéntes segítővel, egy külön tanodaépületben vágunk bele az új tanévbe. Hat év nagy idő. Azok, akik hetedikesek voltak az első évben, most érettségi előtt állnak. D., az egyik „őstanodásunk” (ahogy a gyerekek mondják) idén 12-es egy szakközépiskolában. Már több tárgyból sikeresen próbaérettségizett, jó eszű, könnyen tanuló gyerek, aki nagy utat megjárt, amíg eljutott idáig.

A nyári táborban, egy nap, mellém sodródott, „jöhetek a tanodába jövőre is?”, kérdezi. Minden évben megkérdezi, bár tudja a választ és én minden évben poénnal ütöm el (palástolva meghatottságomat), „csak addig jöhetsz, amíg beférsz az ajtón!”. D. magas, erős fiatalember lett, a tanulás mellett sokat dolgozik építkezéseken, édesapja meghalt, ő az egyik családfenntartó. A tanodába kitartóan jár, bár gyakran elmarad (főleg, ha munka ideje van vagy, ha fáradt), aztán idővel mindig megjelenik, hogy ebben-abban-amabban segíteni kellene neki. „Persze, hogy jöhetsz”, nézek aztán rá, „az érettségiig mindenképpen segítünk”. Megtorpan, „miért, érettségi után már nem jöhetek tanodába?” Én is meglepődöm ezen, mi lesz utána? Ha tovább tanul? Ha főiskolára, egyetemre megy? Meddig tudunk nekik segíteni?

 

Minden évben jönnek az elsősök, minden évben csatlakoznak újak, a tanodát kinőttük már, ezt tavaly is láttuk. Sok a gyerek, kevés a két szoba arra, hogy mindenki többször jöhessen egy héten, már szombaton is tanítunk és több önkéntes is kell, hiszen egyre több a gyerek is. Mi lesz az érettségizett tanodásainkkal? Eleresztjük a kezüket?

Tudjuk, hogy vannak olyan szervezetek, akik segítik őket, a Romaversitas, a Jezsuita Roma Szakkollégium, és már írom is a listára magamban, hogy őket is fel kell keresnünk idővel. De az utak valahogy mindig összeérnek.

Szeptember közepe, a legnehezebb szervezési időszakunk; folyamatos korteskedés az új önkéntesekért, (hiszen hatan nem folytatják ebben az évben már önkéntes munkájukat, új munkahely, külföldi tanulás, családalapítás vagy csak egyszerűen „elég volt”; sok minden szerepel az indokok között), órarend összeállítása, az elmaradt felújítási és rendezkedési munkák befejezése; ez mindenképpen az év egyik legsűrűbb időszaka. És ekkor csörren meg egy nap a tanodás-telefon, a Romaversitas-ból keresnek. Vannak-e nálunk olyan 11-12-sek, akik szeretnének érettségizni és továbbtanulni. Aztán egyeztetünk, és hamar rájövünk, hogy ők is és mi is ugyanazt szeretnénk, nálunk az érettségi előtt álló fiatalok, náluk az egyetemista, roma származású mentorok. Csak egy körbe kell leültetni őket.

Másnap a boltban összefutok D. édesanyjával, mondom neki, hogy kik jönnek, hogy szóljon D.-nek, hogy jöjjön ő is. Ámulva néz rám, és belémnyilal, hogy azt fogja mondani, hogy nem látja értelmét, hogy „nagyon sok év az”, hogy „ki fogja fizetni a tanulását?”, hogy utána „ki fog neki munkát adni?”, (sokszor hallottam már ezeket az érveket és értem is őket), de nem, mást mond: „tudod, hogy ez a nagy álmom?”, kérdezi, „ő lenne az első a családban, aki továbbtanul”.

Igen, az utak valahogy mindig összeérnek.

Bogi

DSC_0036