A Tanoda az a hely, ahova én is tanulni járok. A múlt héten a bizalom került terítékre.

Az egyik kisgyerek, nevezzük Gabikának, kért tőlem valamit. Úgy találtam, hogy nem lenne helyes a kérésének eleget tennem, mert igazságtalan lenne a többi gyerekkel szemben. Megbeszéltük a dolgot. Nézett rám azokkal a gyönyörű, mosolygós, kék szemeivel, belegyezően rábólintott  az érvelésemre. Tehát megegyeztünk. Még aznap kiderült, hogy esze ágában sem volt betartani az egyezségünket. Rá kellett döbbennem, hogy becsaptak. Szomorú lettem, kicsit dühös is, de legfőképpen nagyon sajnáltam magamat. A következő találkozásunkig azon töprengtem, hogy mi lenne a legcélravezetőbb eljárás ebben az ügyben. Tanácsot kértem tapasztaltabbaktól, lejátszottam magamban előre, hogy mit fogok mondani. Erre ő mit fog válaszolni. Sok-sok variációra felkészültem. Sok-sok mini forgatókönyv ugyanarra a témára. De az élet a legjobb író.

Eljött a nagy lelkizés ideje. Leültettem, és elkezdtem mondani, hogy mennyire csalódtam, hogy megbántott, hogy azt gondoltam, bízunk egymásban, stb. Majd megkérdeztem, mit tenne a helyemben?

-Semmit.-válaszolta lebiggyesztett ajakkal, és rántott egyet a vállán.

-Hogy hogy semmit? Téged nem bántana, ha így bánnának veled?- kérdeztem tőle.

-Velem nap, mint nap így bánik mindenki. Ilyen az élet. Túl kell lépni rajta!- válaszolta kicsit harciasan könnyes tekintettel.

Sakk-matt. Erre igazán nem készültem fel. Kezdtem még annál is rosszabbul érezni magam, mint amikor elkezdtem a beszélgetést. Már nem magamat sajnáltam, hanem őt. Vajon milyen gyakran hazudtak neki, csapták be, vették semmibe? Vajon én hány embernek, gyereknek játszottam már el akarva vagy  akaratlanul a bizalmát? Mindig van valami magyarázat, amikor nem tudjuk teljesíteni, amit ígértünk. Amikor késünk. Amikor elfelejtünk valamit. Amikor felvállalunk valamit, hogy elkerüljünk egy újabb konfliktust, amiről egyébként már abban a pillanatban tudjuk, hogy nem fogjuk megtenni soha. A bizalom pedig minden alkalommal zsugorodik, míg végül azt vesszük észre, hogy nem kapunk levegőt…

Ági