A tanoda számomra mostanában egy rakás pozitív élményt tartogatott, mióta elindult a tanév, csak pislogok hogy hova lettek a dekoncentrált gyerekek, a tanodai konfliktusok és a nem-volt-házi-gépezhetek-? De ennek az új időszaknak is megvannak a maga kihívásai, amik a mai nap folyamán úgy döntöttek, hogy mind egyszerre köszönnek be az ablakon.

Délelőtt érkeztem a tanodába, hogy elintézzek mindenféle koordinácios feladatot, de nem igazán jártam sikerrel. Idéntől van egy iroda sarok, egy munka géppel és nyomtatóval. Ezen szórakoztunk is, hogy iroda hamarabb lett, mint állás. Ma azonban internetet nem termett a gép, hogy is termett volna, mikor eltűnt belőle a wifi stick. Na de hova? És mikor? Hisz tegnap még megvolt. Ekkor sűrű telefonálgatásba kezdtem, hogy felgöngyölítsem e rejtélyt. Poirot lehet sikerrel járt volna, én nem jutottam előrébb, de közben már be is toppant az egyik szülő, akinek ígértem, hogy írunk közösen egy kegyelmi kérelmet a köztársasági elnöknek (bár mindketten kételkedünk benne, hogy el is fogja olvasni). Ezzel röpke egy óra alatt meg is voltunk, ő ment vissza a csudajó közmunkára én pedig az egyik mentoráltam iskolája felé vettem az irányt, a szomszéd városba, hogy beszéljek az osztályfőnökével.

A tanár persze elfelejtette, hogy jövünk úgyhogy beletelt egy időbe mire elirányítottak hozzá minket a tesi terembe, ahol épp táncpróbát tartott: ,,Még kétszer elpróbáljuk, 10 perc, utána jövök!” 15 perc múlva tényleg ott is volt, ekkor viszont már nekünk is csak 10 percünk volt. Azonban bőven belefért ebbe az időbe annak a részletezése, hogy mennyire nem bír a gyerekkel, mert folyamatosan beszél órán, mert nem tanul semmit és mert összvissz 3 olyan gyerek van az egész 9. szakiskolai osztályban, akik nem állnak bukásra félévben. Nem is tudtam eldönteni kit sajnáljak jobban, a tanárokat vagy a diákokat. A suli épülete nagyon lehangoló. A diákok a közeli települések javarészt roma, hátrányos helyzetű általános iskolásai közül kerülnek ki. A szegregált általános sulik folytatása, egyben végállomása ez az iskola. A tanárok fáradtnak, megviseltnek tűntek. Nem voltak rossz indulatúak, ellenben teljesen eszköztelenek. De örült a segítségünknek, remélem ki tudunk alakítani valamilyen együttműködést.

A tanodába visszaérve kikérdeztem a gyerekeket a wifi stickről, senki nem tud semmit. Aztán nekiálltunk megcsinálni az uzsit, az önkéntes aki segíteni szokott nekem ebben tanoda előtt, ezen a héten megbetegedett, nekem pedig nem fért bele az időmbe (mondjuk egy kevésbé hányattatott napon sem szokott). Így aztán negyed órával később kezdtük el a tanulást, és bizony belecsúsztunk ezzel a következő gyerekem tanulási idejébe, aki már 30 perccel hamarabb odaért, így érzésre 40 perce várt rám, mikor bejelentettem,hogy akkor most hazaviszem a kicsiket, addig kezdjék el a tanulást egy másik önkéntessel. Na akkor borult a bili. Hogy mindig ez van, sosem kezdjük időben, neki ebből elege van, még sosem tudtuk végig tanulni a 60 percet (kellett nekem extra motivált, tanulásra vágyó gyerekekről ábrándoznom, most megkaptam!). Teljesen igaza volt, de nem fordítottam kellő figyelmet a dühére, csak kértem, hogy kezdjenek el tanulni és hamarosan jövök. Mire visszaértem csak még dühösebb volt. Nem tanult, hanem dühösen ette az uzsi szendvicset, és unokatestvére is csatlakozott hozzá. ,,És minket meg sosem viszel haza!”, ,,Múlt télen is elcsúsztam a hóban és ínszalag szakadásom lett!” – így az egyikük ,,Persze ahhoz már túl nagyok vagyunk, hogy haza vigyél, de a nyári táborban mindig a kicsik csapatába kerülünk!” – csatlakozott be az unokatestvér. Mondjuk ez az utolsó egy mókás érv volt, és mindannyian felnevettünk, de ez nem oldotta meg a konfliktust.

Láttam, hogy nem működik az általam választott stratégia, miszerint 1. igaza van, tényleg nem fair, hogy mindig kevesebb idő jut vele tanulni és ígérem, hogy jövőhéttől ez nem így lesz, 2. itt áll meg a busz a közelben, két megálló és otthon vannak, az elmúlt három évben még őket is hazavittem. Innen két út volt, bekapcsolni a szigorúbb üzemmódot, hogy elég a morciból, vagy kezdjünk el tanulni, vagy én megyek a dolgomra, ő pedig csinál amit akar, vagy kiengesztelni valamivel. Na hát én nem voltam kiengesztelős hangulatban épp, úgy éreztem, hogy egész nap kiteszem a lelkem és mégiscsak a baj van velem, nem tudtam erőt venni magamon, úgyhogy az első megoldást választottam. Mérges tanítványom bekullogott a szobába ahhoz a önkénteshez akivel már 30 perce is elkezdhették volna a tanulást és további puffogások után végül nagyon eredményesen tanultak. Én kint puffogtam magamban a konyhában, miközben a fali újságon rendezgettem az infokat.

Nagyon igazságtalannak éreztem a világot, ekkor azonban betoppant az a kisfiú, akinek szóltunk, hogy ne jöjjön aznap, mert beteg az őt tanító önkéntes, de ő ezt elfelejtette, így a tegnap kibicsaklott bokájával leszállt a buszról a tanoda előtt és besántikált. Mosolyogva lecsüccsent és nagyra kerekedett a szeme mikor a kelleténél kicsit vehemensebben nekiestem, hogy mégis mit keres itt!? ,,Ja tényleg! Elfelejtettem. Most mi lesz?” Ekkora szerencsére már a többiek is végeztek a tanulással, és az imént még dühös tanítványom, most árgus szemekkel figyelt, kivételt fogok-e már megint tenni valakivel, aki nem ő, és hazaviszem-e a sántikáló kisfiút, akinek nincs busz bérlete, mert iskolabusszal jár. Kiváló szituáció én pedig egyre javuló kondícióban voltam, hogy menedzseljem 😉 Végül nem vittem haza senkit, a kisfiú vagy felszállt a buszra, vagy haza sántikált, nem tudom hogyan jutott végül haza.

Az utolsó tanítványom, akinek az iskolájában voltam aznap, hozta a másnapi fizika doga anyagát. Mindegyiket szépen átbeszéltük, kis képeket készítettünk hozzá, és a képek alapján többször is megkértem, hogy mondja végig egyenként mindegyik folyamatot fejből is. Egészen jól sikerült! Vége lett a napnak, indultunk hazafelé. Az autóban, az egyik önkéntes elmesélte, hogy milyen tapasztalatai voltak a szombati tanodai kézműves foglalkozásról és angol tanfolyamról. Nem túl pozitívak. ,,Tiszta káosz”, ,,Szükség lenne arra, hogy…meg arra hogy…és az is jó lenne ha…”. Én ezen a ponton elengedtem a napot, már nem akartam semmit javítani rajta, csak elérni a végére. Tényleg szükség lenne, erre mind! Meg egy koordinátorra, aki főállásban, nem önkéntes munkában csinálja mindezt. Na arra a leginkább! 😉

Sári